Volt, hogy kicentizted?

elmélkedés Nagyböjt IV. Vasárnapjának szentírási szakaszaihoz

Igen, gyerekként sokszor kicentiztem, hogy az iskolába odaérjek. Az iskola mellett laktunk, és még az iskolakapuig sem kellett elmennem, mert a kerítésen volt egy rés, amin a megtömött iskolatáska épphogy átfért, így csak keresztül kellett vágnom az iskolaudvaron, és máris ott voltam. Azonban még így is sokszor necces volt, hogy beérjek. Volt, hogy nem az időt centiztem ki, hanem például azt, hogy meddig lehet próbára tenni szüleim türelmét. Aztán hogy mennyi cikket tudok kifényképezni a bécsi egyetemi könyvtárban egyetlen délután. Plébánosként többször kicentiztem, meddig vagyok terhelhető én magam, és meddig a munkatársaim. Igen, sokszor kicentiztem, mi az, ami még belefér. És volt, hogy elszámítottam magam.

A tékozló fiú is kicentizte. Tűkön ülve várta, hogy nagykorú legyen, és elkérje azt, ami neki jár. És amikor megkapta, összeszedelőcködött, és hátra se nézett; csak a birtokolt vagyon kínálta lehetőség érdekelte. Utána is kicentizte: a lehető legtöbbet akarta kihozni a bulizásból, szórakozásból, minden újat meg akart ismerni, habzsolta mindazt, amit az élet nyújtott. Amikor mindene elfogyott, akkor is kicentizte: úgy gondolta, ezt még meg tudja oldani egyedül. És még akkor is, amikor belátta, hogy nem megy, és hazatért, akkor is centizett, méricskélt: "nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be." (Lk 15,19)

Bátyja is kicentizte. Megtett mindent, amit kértek tőle, de semmi többet. Hacsak lehetett, lelépett otthonról, a haverokkal lógott, és hazafelé ténferegve piszkos fantáziával kiszínezte, amit öccse művelhetett "rossz nőkre vagyont pazarolva" (vö. Lk 15,30) a nagy idegenben.

Csak a tékozló Atya nem centizgetett. "Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied." (Lk 15,31b) Igaz, azt akarja, hogy felnőjjünk: "attól kezdve, hogy Kánaán földjének terméséből ettek, megszűnt a manna" (vö. Józs 5,12). Igen, felelős döntéseket kell hozzunk, ezért "szétosztotta köztük vagyonát" (Lk 15,12b). Ám eközben arra vágyik, hogy vele legyünk, és Ő éltethessen bennünket.

A méricskélés, számítgatás, az adok-kapok, cserebere ősi emberi beidegződés, a "nekem jár/megérdemlem" élménye. Minden emberi együttélés igazságossága ilyen számolgatáson alapszik. Ennél azonban mindig többre vágyunk: a kizsákmányolás, rablás, dőzsölés, pazarlás, a nyersanyagokért, vízért, termőföldért folytatott kíméletlen küzdelem napjainkban arról szól, hogy hiába centizzük ki, hogy méltányos legyen; valójában mindenki többet akar.

Ebből a csapdából, a háborúk szörnyűségéből hív meg bennünket a tékozló Atya, hogy hasonlítsunk szeretett Fiára: "mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg. De ezt Isten viszi végbe." (2Kor 5,17-18a) Egy olyan változásra hív, ami attól kezd valósággá válni, hogy rábízom magamat az Atyára: formáljon a képére, alakítson az ő hasonlatosságára. Persze, létezik adok-kapok továbbra is: ha jó dolgozatot írok, ötöst kapok, ha szorgalmasan dolgozom, jó munkabérem lesz. Ám az Atya szemében Krisztus megváltása nyomán vagyunk értékesek és kedvesek, és nem azért, mert megérdemlem. Isten nem méricskél, "Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal. Nem tartja számon vétkeinket. Sőt, ránk bízta a kiengesztelődés tanítását... Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki Istennel." (2Kor 5,19.20b) Lépjünk be a tékozló Atya erőterébe, és amikor igazán fontosat tervezünk tenni, megvalósítani, hagyjuk el a centizést, vessük bele magunkat Istennel együtt teljesen, szeretettel!