Csobogó

elmélkedés az Évközi VII. Vasárnap szentírási szakaszaihoz

Nagy hőségben, aszályban, a forró sivatagi szélnek kitett helyeken már az ókorban is telepítettek az előkelők kicsiny, belső kerteket házaik udvarán, ahol csobogó kutak ontották magukból az üdítő, friss vizet, kellemes mikroklímát teremtve ezzel embernek, növénynek, madaraknak egyaránt. A középkori városokban, ahol aprócska terekbe torkollottak a girbe-gurba utcák, szintén csobogó közkutak tették élhetővé a mindennapokat.

A Szentírás tanúsága szerint Isten az embert is ilyen csobogó kútnak képzelte el. Olyan kőedénynek, amely színültig megtelik vele, hogy aztán túlcsorduljon, és bőséggel, számolatlanul ajándékozzon belőle másoknak. Dávid vakmerően aláereszkedett a rejtekhelyéről, hogy behatoljon az őt üldöző Saul táborába. Belopódzott a király sátorába, "azután Dávid Saul feje mellől elvette a lándzsát" (1Sám 26,12a), de nem engedte, hogy a királynak baja essék. Talán lent a völgyben még forrt benne az indulat, mert "az első [...] az érzéki". Ám miközben csendben kúsztak egyre feljebb a hegyoldalon, Istenre figyelt gondolataiba merülve, és megtelt a lelke békével. Mert bár "az első [...] az érzéki, azután következik a szellemi." (Vö. 1Kor,15,46)

Ugyanígy engedte tele emberi lelkét Jézus az Atya formáló, alakító szellemi mozdításaival. Időt töltött az Atyával. Ezért tudott másként látni bennünket: nem számító, önző embereket látott maga körül, hanem a zsigerekig lehatolva, az álarcok mögé kerülve, sérült, sebzett lelkeket, "mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a pásztor nélküli juhok." (Mt 9,36b) Ezzel a látásával meghív mindnyájunkat: kaptassatok fel Dáviddal a hegyoldalba, menjetek ellenségeitekhez közel, "szeressétek őket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. [...] Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek is bánjanak." (Lk 6,27b-28.31) Mély, öblös kőedény a lelkünk. Engedjük tele Istennel, hogy az ő szellemi látásmódja túlcsorduljon bennünk.