Fehér bot

elmélkedés Nagyböjt III. Vasárnapjának szentírási szakaszaihoz

Látássérült társaink kezében a fehér bot egyrészt felhívás irányunkba, látók irányába, hogy látásukban akadályozott testvéreinknek legyünk segítségére a közlekedésben, ügyintézésben. Másrészt a fehér bot tájékozódást segítő eszközként tulajdonosa előtt jár másfél lépéssel, és vigyázza lépteit; megkocogtatja az útjába eső tárgyakat, segítve beazonosításukat, és megkeresi a szabad utat az áthaladáshoz.

Ahogy ostobaság lenne nem figyelembe venni a fehér bot megosztotta információkat, úgy értelmetlen dőreség, ha nem fogadjuk be szívünkbe Isten bíztató szavait önmagáról. Isten úgy mutatkozik be Mózesnek, mint lángoló tűz, aki azonban nem égeti el azt, akit ér, hanem "irgalmas és kegyes hozzá, nagy irgalmú és hosszan tűrő." (vö. Zsolt 103,8) Megjelent tehát Mózesnek "az Úr angyala a tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el." (Kiv 3,2) Isten úgy jelenik meg Mózesnek, mint aki "látta népe nyomorúságát Egyiptomban, hallotta kiáltását a munkafelügyelők kegyetlensége miatt, ismeri szenvedését, leszállt tehát, hogy megszabadítsa" (vö. Kiv 3,7-8). És Isten fehér botként a választott nép előtt járt nappal felhőben, éjjel tűzoszlopban, amikor száraz lábbal "mind átkeltek a tengeren, s mind megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben." (1Kor 10,1b-2) Táplálta őket a pusztában, és gondoskodó Istenként velük volt nincstelenségükben. "Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták. Ittak ugyanis az őket követő lelki sziklából: a szikla pedig Krisztus volt." (1Kor 10,3-4)

A gondoskodó Isten azonban nem a jólét istene; a gyötrő nélkülözést Isten nem törli el. Nem a pusztából vezet ki bennünket, hanem a pusztába; méghozzá az egyiptomi húsosfazekak mellől. Nem a nincstelenségünket szünteti meg, hanem a függéseinket. Sőt, talán még növeli is a kiszolgáltatottságunkat, viszont bűnös megszokásainkból kiszabadít. Nyomorunkkal, a minket érő betegségekkel, az elnyomók önkényével nem büntet, hanem "lelki sziklaként" kísér bennünket, és velünk hordozza a keresztet.

Szeretnénk úgy látni életünket, hogy nekünk jogos jussunk a béke és a jólét, de ez nem így van. Ha szerencsétlenség ér, akkor haragszunk Istenre, dúlva-fúlva ítélkezünk, és mi magunk vagyunk a büntető isten. "Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet?" (Lk 13,7) Mindig voltak, akik "zúgolódtak, s ezért lesújtott rájuk a pusztító angyal." (1Kor 10,10b) Büntetésük nem a nincstelenség volt, nem a korgó gyomor, hanem a lázadó szívük, amellyel keserűn mindenkiben ellenséget láttak. Isten kiválasztja Mózest, és lehetetlen feladattal bízza meg: hirdesse: "Irgalmas a mi Urunk, Istenünk, könyörületre hajlik szíve." (antifóna) Isten várja megtérésünket, hogy nyomorunkban hozzá forduljunk, erőt merítsünk irgalmából, és magunk is megbocsátóvá, irgalmassá váljunk mások irányában, kiszabadulva panaszaink, előítéleteink, haragvásaink Egyiptomából. "Ne is zúgolódjatok... ne kívánjátok a rosszat... Ez mind intő példa lett számunkra." (Vö. 1Kor 10,6.10) "Ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan." (Vö. Lk 13,3.5)

Isten fehér botja megkocogtatja a te szívedet is: észreveszed-e bűnbánatoddal az Ő irgalmát, szeretetét, gondoskodását, még ha nem is teljesülnek maradéktalanul vágyaid? Vajon kiszabadultál-e már követelőzéseid Egyiptomából? Elkezdtél-e irgalmasan gondoskodni elesett testvéreinkről? A nagyböjti élelmiszergyűjtés jó alkalom erre.