Idősotthon

elmélkedés az Évközi VIII. Vasárnap szentírási szakaszaihoz

A szerelmesek arra vágynak, hogy mindentől megszabaduljanak, ami elválasztja őket egymástól. Levetkőznek egymás előtt, hogy egészen egymáséi legyenek. Nem is tudják, mennyire fel vannak még mindig öltözve. Fel vannak öltözve ifjúságba, reményekbe, ragyogó tekintetekbe. De vajon mi marad meg, mire az Idősek Otthonába vonul az egykori ifjú pár? Mit őrzünk oly mélyen a szívünkben, hogy az nem hagy el öregségünkben sem?

A célunk, hogy érett személyiségek legyünk, mire "a romlandó test magára ölti a romolhatatlanságot, a halandó a halhatatlanságot. Akkor beteljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált." (1Kor 15,54) El kell mélyítenünk magunkban istenképmásiságunk örömét, hogy az Isten szemével lássunk: gyönyörködni tudjunk Istenben, magunkban és egymásban. "Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere." (Lk 6,40) Le kell ásnunk a létezésig: azért szép minden perc, amit megélünk, mert Isten karon ragadott benne bennünket. Elrontjuk, ha felszínesek maradunk. Ha nem azért szeretünk, mert a másik az Istené, akkor birtokolni, irányítani, használni akarjuk. Akkor azért szeretjük, mert szép, mert vonzó, mert jóságos, mert szükségünk van rá. Akkor nem magáért szeretjük. És még ha segíteni is akarunk neki kivenni szeméből a szálkát, a mi látásunkat gerendadarabok torzítják. (Vö. Lk 6,41-42) Ha a felszínen maradunk, alkalmatlanok vagyunk a szeretetre. Be kell véssük a lényeget, a legtöbbet ezzel kell foglalkoznunk. "A cserép akkor lesz kemény, ha meleg a kemence" - nem elégedhetünk meg fél megoldásokkal. "Amikor szitálnak, fennakad a szemét" - a felületes megoldásokat ki kell hajítanunk az életünkből. (Sir 6,6a.5a)

Mire öregotthonba vonulunk, legyen minden szavunk, minden gondolatunk, hogy boldogok vagyunk, mert Istené vagyunk. "Hisz a szív bőségéből szól a száj." (Lk 6,45b)